Legutóbb sikerült egy kisebb izomhúzódást összegyalogolnom, ezért egy kis pihenőt kellett beiktatnom hétvégére. Vasárnap reggel viszont már nem bírtam otthon maradni, így kerültem reggel 8 óra után nem sokkal Vác vasútállomására, az Irány a börzsönyi Eszperantó-hegy teljesítménytúra rajtjába. Először a 33 km-es távra küldtem előnevezést, aztán azon gondolkodtam, hogy ehhez képest csak plusz 12 a 45 km. Az nem sok és már küldtem is a második előnevezést a maratoni távra. A rajtban meg is jegyezték a szervezők, hogy igen én voltam az egyik, aki kétszer nevezett és volt rajtam kívül még valaki, aki háromszor.

Hamarosan útnak is indulhattam a Szent Mihály Altemplomhoz, a Március 15. térre, ami szép és rendezett volt. Jól esett ez a kis városnézés, rég jártam erre, de ezúttal a múmiákat és a bormúzeumot nem látogattam meg.

Verőcéig hosszasan a Mária zarándokutat követtem, ami ezen a szakaszon aszfaltos bicikliúton halad. Párszor kellemetlenül is éreztem magam, hogy itt gyaloglok, de mindig félreálltam, elengedtem a bringásokat. A második ponton kedves csapat várt sült krumplival. Pár fotó erejéig letértem a Duna partjára is.

Talán még 10 km-t sem tettem meg, amikor a lábam fel akarta adni a küzdelmet. Az a fránya izomhúzódás visszatért a jobb vádlimba és nem is szabadultam tőle innentől kezdve. Verőcét elérve a Fenyves-hegynek indultam felfelé, hétvégi házak között itt-ott pazar panoráma bukkant elő a Dunára és a Pilis felhőben úszó vonulatára.

Az egyik portán barátságos ló legelészett, hagyta magát megsimogatni is. Ezen a szakaszon csúnya felhők kergettek, párszor eleredt az eső, de szerencsére csak egészen rövid időre. A Fenyves-hegyen egy pihenőhelyre értem, ahonnan lélegzetelállító kilátás tárult a szemem elé, az egész Dunakanyart beláttam.

Katalinpuszta felé kellemesen lejtő hangulatos erdei ösvényen haladtam a Rockenbauer Pál emlékhelyet is érintve.

A kirándulóközpontban az OKT pecsét lenyomata került az ellenőrzőlapomra. Szendehelyen is, ahonnan talán a korábbinál is csúnyább borulás kíséretében indultam Magyarkút felé . Elhaladtam a település határában álló, pár éve felújított Szentháromság-kápolna mellett.

Egy rövidebb séta után hatalmas, elképesztően zöld, fákkal szegélyezett réthez értem. Itt pár csepp esővel még riogatott az a felhő, de a továbbiakban szerencsére felhagyott ezzel és kellemes napos időben telt a túra.

Magyarkútról hosszabb aszfaltos szakasz következett már megint, ráadásul hegynek felfelé. Itt már a meghúzódott lábam mellett a talpamra nőtt vízhólyagok is kínozni kezdtek. Melegem is volt, de arra számítottam, hogy majd ha leérek a Lósi-patakhoz a hegyről, ott hűsölök. Amikor megláttam az 1,2 kilométernyi oda, ráadásul vissza is megteendő árnyék nélküli aszfaltos utat, nos nem voltam boldog. Miközben a Lósi-major felé haladtam és a szél a nyárfa szöszöket fújta az arcomba szüntelen, azon gondolkodtam mit keres egy múzeum egy ilyen kietlen, építőipari telephelyekkel tarkított tájban. Megérkeztem a Wass Albert emlékhelyhez, az előzőleg megismert kedves pontőrök vártak itt is. Ez feledtette velem azt a rövid bosszúságot amit az ide vezető út okozott. Röviden benéztem a múzeumba is, ha már a kedves idős hölgy olyan barátságosan invitált, nem tudtam nemet mondani neki.

Gyorsított léptekkel igyekeztem az előzőleg emlegetett kellemetlen útszakaszt letudni. Be is értem Verőcére, a Szent-András-templomig meg sem álltam, ahol Vass Albert szobránál kódot írtam fel. Kitartóan küzdöttem a kilométerekkel a Csattogó-völgy felé, egy pecsét erejéig betértem a táborban kialakított ellenőrzőponthoz. Szedtem a sajgó lábam tovább Kismarosra, ahol meg simán elmentem az orrom elé kitett bója mellett. Itt már nem csak testileg lehettem elfáradva. Szerencsére megtaláltam a pontot végül. A nagyon finom gulyásleves elfogyasztását követően rövid pihenő után jöhetett az utolsó 10 km, amire nem túl sok időm maradt. Ezen az utolsó küzdelmes szakaszon velem tartott az egyik szervezőcsapathoz tartozó hölgy is. Akinek ezúttal is köszönöm a biztatást és türelmet. Szinte nem sokkal az indulásunk után sikerült egy legalább egy km-es felesleges kitérőt tenni, mert elnéztem az utat. Még hátra volt az Eszperantó-hegy megmászása, ami nem esett jól és az utána következő Gubacsi-hálás rövid kaptatója sem, de tudtam, hogy onnan már nincs sok. Egyébként csodálatos panoráma tárult a Duna túloldalán fekvő hegyekre, de fotózásra itt már nem gondoltam, a szintidőre viszont egyre többet, mert vészesen fogyott. Úgy véltem, az maga lesz a csoda, ha beérek, néhol szinte lehetetlennek tűnt. Köves-mezőhöz értünk, ismerős volt a hely, tudtam, nincs már sok hátra, maximum 1,5 km. Néhol belekocogtunk, Nagymarosra beérve szó szerint nyílegyenesen rohantunk a vasútállomás felé. Közben az utolsó métereken viharos szél támadt, ami fújta az arcunkba a port szöszökkel és a kezdődő esővel. Még egy utolsó kódért megálltunk az útba eső ház falán lévő emléktáblánál. Kereken 4 perc maradt a 11 órás szintidőből, mikor beestünk a célba, odakinn már zuhogott is az eső. Megcsináltam!
Az első maratoni távom, amin egyedül indultam, nem mondhatnám, hogy a legjobb formámban, lassú voltam. Számomra az eddigiek közül ez volt a legküzdelmesebb túrám, de a fájdalom és a nehézségek ellenére egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Mint a többi, ez is örök élmény marad, a szervezők kedvessége és a táj szépsége mindig kárpótol a kellemetlenségekkel szemben.