Irtózatos kánikulára készültem. Amikor előneveztünk, arra számítottam, hogy rettenetes melegben egy rettentő nehéz túra vár majd rám 30 kilométeren. Annyit hallottam már erről az eseményről, hogy nem is volt kérdéses, egyszer legalább részese kell, hogy legyek a Szuperkatlan élménynek.

Nos, aznap az időjárás mondhatni kibabrált velünk. Ahogy délelőtt 11 óra után nem sokkal elrajtoltunk, elkezdett esni az eső. A nehézségek sár formájában jelentkeztek nyomban az első emelkedőn felfelé Dorog után. Én még ilyen csúszós dagonyát életemben nem láttam, szó szerint mindenki a talpon maradásért küzdött. Ahol lehetett inkább bemásztunk a bozótba, ahol nem ott kapaszkodtunk mindenbe, amit értünk. Mire feljutottunk a csúcs alatti kilátóhelyhez, az eső elállt, a táj pedig csodálatos volt.

A Nagy-Getén megkaptuk az első pecsétet és haladtunk is tovább meredeken lefelé. Ekkor még nem tudatosult bennem, hogy itt bizony majd  a vissza úton fel is kell mászni. Rövidesen rátértünk a kék+ jelzésre és hihetetlenül zöld, dimbes-dombos búzatáblák között találtuk magunkat.

Hegyes-kő felé tartottunk, ahol újabb ellenőrzőpont és pecsét várt. Ahogy haladtunk tovább Tokod felé, bármerre néztem, nagyon szép volt a kilátás a környező vidékre. Időközben a esőfelhők megszelídültek és a nap is kisütött, kezdett melegünk lenni.

Tokodon a pincéknél frissítőponthoz értünk. Vidám és nagyon kedves fogadtatásban részesültünk. Volt ott minden, fröccs, limonádé, víz, izotóniás ital, dinnye, banán, alma, zsíros és lekváros kenyér, édesség. Mogyorósbányát elérve, egy újabb pecsét begyűjtése után visszafordultunk, hogy az eddig megtett utat visszafelé is kipróbáljuk. A látvány ebben az irányban is lélegzetelállító volt, teljesen nyugodtan nevezhetném panorámatúrának is.

Visszatértünk a búzatáblák közé és előttünk magasodott a Nagy-Gete, oda igyekeztünk fel.

Ahogy haladtunk előre, az idő ismét borongóssá vált. Láttuk, hogy körülöttünk több irányban is esik és csak reméltük, hogy nem felénk tartanak a fellegek. Esztergom felől dörögni kezdett, egyre hangosabban.

Már tudom, hogy milyen Tokod felől felmászni a Nagy-Getére. Meredek, hosszú, nehéz és izzasztó még akkor is, ha a közelgő vihar igencsak motiváló tud lenni. Úgy voltam vele, mindegy mi jön, attól gyorsabban képtelen vagyok haladni, pedig nagyon félek a villámoktól. Végül felértünk és az eső is elkerült, tudtuk, hogy ez volt az utolsó megpróbáltatás. Innen már csak besétálunk Dorogra. Illetve még egy aggodalmunk maradt, az a sáros, csúszós szakasz a túra elejéről. Nagy mázlinkra addigra ragadósra száradt így, biztonságosan túljutottunk rajta.

Dorogon tapsvihar közepette sétáltunk be a célba, ahol átvettük a díjazást és a megérdemelt fagyit. Imádtam a túra minden percét, jó társaságban, esőben, sárban és a napsütésben is, a hangulatát, a csodálatos tájakat. Jövőre is itt a helyem!